„Ezt a pár sort Neked írom..Mintha le tudnám írni azt a sok mindent, amit akkor nem mondtam el Neked, amit nem mondhattam el Neked. Te pedig szépen odabiggyesztenéd a történetünkhöz, mint egy utolsó tételt, mint egy Kódát a zeneműhöz…”

Mikor döntjük el a sorsunk, 6 évesen mikor először kezünkbe adják a hegedűt, 18 évesen mikor felvesznek a Zeneakadémiára, vagy 22 évesen mikor magára hagyjuk a barátnőnket a közös diplomakoncert előtt?
Szabad-e más sorsot választani, mint amire 16 évet áldoztunk fel az életünkből?
El tudunk-e engedni egy Barátot? Meg tudjuk-e érteni, ha ő másképp dönt? Ki tudjuk-e mondani Neki őszintén: “Azt akarom, hogy éld az életed, úgy ahogy Te akarod?”